2019. november 22., péntek - Cecília
Gyergyószentmiklós címere
Magyar
Városunk
Időjárás
Helyi hírek
Honlap ajánló


gyergyotv.ro

keletinfo.ro

szekelyhon.ro

Gyergyói hírlap


kisujsag.ro
 
Maros és Olt Nyomtatás E-mail
Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tarkő a neve. Arról a szépséges tündérasszonyról nevezik Tarkőnek, aki ennek előtte több ezer esztendővel itt lakott aranypalotában. Volt minden, amit szeme-szája kívánt, volt két nevendék leánya: Maros és Olt, mind a kettő szép, mint a ragyogó nap, s Tarkő tündér mégis szomorú volt mindég. Naphosszat elüldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szeméből folyt a könny, s a szívéből sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe.

Sok nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton perlekedtek, vetélkedtek. Maros, az idősebb, csendesebb természetű volt, de bántotta erősen, hogy a könnyen lobbanó, tüzes Olt mindenben első akar lenni. De volt ennél nagyobb szomorúsága is az ő szívének. Még gügyögő gyermekek voltak a leányai, mikor a tündérek királya számkivetette az ő férjeurát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek közt, s egyszer feltámadott a király ellen is.

-Az legyen a büntetésed- mondotta a tündérek királya-, hogy soha többet ne lásd a feleségedet. A tenger legyen a te birodalmad, feleségedé maradjon a szárazföld. Eredj,s vissza ne kerülj ide többet!

A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége s gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.
-     Anyám, édesanyám - kérdezte egyszer Maros -, mért vagy mindég szomorú?

Melléje sompolygott Olt is, kérdezte ő is:
-Beszélj, édesanyám, hátha meg tudnánk vigasztalni?

Mondotta Tarkő:
-Két nagy bánat nehezedik az én szívemre. Az egyiket ti okozzátok, mert mindég vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivetette a ti édesapátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig.

-Hol van édesapánk? - kérdezték a lányok.
-Amarra, messze-messze, keleten, ahol a nap kél, a Fekete-tenger az ő birodalma.

Soha, de sohasem jöhet vissza onnét, s nekem sem szabad odamennem!
-Hát minekünk?
-Hiszen ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak, s összetett erővel áttörhetnétek sziklákon - hegyeken, vad rengetegeken. Szavamat ha meghallgatnátok, mehetnétek szép lankás tartományokon is, itt-ott ha állaná utatokat egy -egy szikla, erdő, de azokon ti könnyűszerrel törhetnétek át. Akarjátok hogy folyóvízzé változtassalak?
-Akarjuk, akarjuk! - mondták lelkes szóval a leányok.
-Hát várjatok egy keveset, hadd vegyem elé aranyvesszőmet.

De míg Tarkő a vesszőért a másik szobába ment, Oltnak hirtelen eszébe jutott valami.
-Igaz, kinek a nevével utazunk?
-Kiével? Hát az enyémmel! Én vagyok az idősebb - mondotta Maros.
-Az igaz de serényebb én vagyok. Mindenütt elől járnék, utat törnék, te meg nagy kényelmesen utánam folydogálnál. Nem utazom a te neveddel!
-Én sem a tiéddel!
-A rövid útnak vágok neki. Nem bánom ha ezer szikla állja utamat, egy szempillantásra áttörök rajtuk, s hamarabb ölelem édesapámat, mint te.
-Csak eredj, én meg kerülő utakon  járok, ahogy édesanyám tanácsolta.

Az utolsó szóra lépett be Tarkő, nem hallotta a perlekedést, s megölelvén, megcsókolván a leányokat, mindkettőt meglegyintette aranyvesszőjével. Abban a percben csörgedező patakká váltak, s elindultak ketten kétfelé.
-Ó, jaj nekem, hát nem együtt mentek?! - jajgatott Tarkő. - vissza, jertek!

De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört előre, Maros is szaladott, valamivel csöndesebben, de más irányba. S amint tovább - továbbhaladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért el verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-meg állapodott, s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb. Búsan sóhajtozott magában: ,, Ó, mért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam.”

Ám egyszerre zúgást, morajlást hall, s ím, látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját:
-Jere, jere! Tarts velünk! Engem magába fogadott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.
-Ó, vigy el engem is - esdekelt Olt -, hadd látom meg édesapámat!

Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltot, ki bezzeg most szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták meg édesapjukat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen, ahol a Duna beléje szakad.
-Apám! Apám! Tekints reánk, itt vagyunk! - zokogott Maros és Olt.
Többet nem szólhattak, belemerültek a Fekete-tengerbe…

Összeállította: Peregrinus Utazási Iroda