2020. január 26., vasárnap - Vanda, Paula
Gyergyószentmiklós címere
Magyar
Címlap arrow Helyi hírek arrow A cigányok és a város
Időjárás
Helyi hírek
Honlap ajánló


gyergyotv.ro

keletinfo.ro

szekelyhon.ro

Gyergyói hírlap


kisujsag.ro
 
A cigányok és a város Nyomtatás E-mail
2012. december 10. hétfő 11:12
Évek óta tehetetlen szemlélem e rákfenét. Látom, hallom, néha együtt érzek, néha undorodom mindattól, ami a cigánysoron fogad. Csak egy érzés nem kerített soha hatalmába: a gyűlölet.

– Mikor csináltok egy műsort a cigányokról? – szólít meg régi iskolatársam. Már kibírhatatlan, amit művelnek.
Észrevételei csaknem szó szerint egyeznek mindennapi bosszúságainkkal, olvasói levelekben felvetett gondokkal. Felvetni egy kérdést könnyű. A megoldást megtalálni nehezebb. Az pedig, hogy olyan cigányokat látni tömegesen, akik elmondhatják, akikről elmondhatjuk, nem páriák ők, hanem egyenlő társak abban a közösségben, ahova beilleszkedtek, egyenesen utópiának tűnik. Főleg, ha az eddigi gyakorlat folytatódik, aminek két jellemzője van. Vagy észre se vesszük a bajt, vagy ellenségesen viszonyulunk annak alanyaihoz. Semmilyen megoldásra nem törekszünk, azaz igen, de az embertelen, mi több, emberellenes lenne.
Büdösek, koszosak, szanaszét rondítanak, illemhelyük egy sincs, a víz éjjel-nappal folyik a kútnak nevezett, a csapot mindössze néhány óráig ismerő csövön. Tengelytörő sár fogad esős időben – főleg a belsőbb részen –, por nyáron. Szemét és szemét mindenütt. Csak a friss hó jótékony takarója üdíti fel e másvilágot, ahol 14 személy lakhat 20 négyzetméteren, ahova a szél otthonosan jár télen-nyáron, ahol a zuhanyt egyenesen az égből szolgáltatja a Mindenható. Utcai világítás sincs, még ott sem, ahol eddig volt. Az összevissza kihúzott villanyvezetékek csak Istennek köszönhetően nem okoztak eddig tüzet, tragédiát. Az állítólag veszélytelen öntödei homokhegyen kócos, koszos, meghatóan szép apróságok játszanak önfeledten. Csak a szemük csillog tisztán.

Kolléganőmet behívják az iskolaépületbe
Az iskola udvarán szülők rostálják a finom földet. Nyolc virágágyást alakítottak ki Tamás Kálmán iskolagondnok irányításával. Az udvar rendes, tiszta, gazdája van.
A gondnok ajánlja, ha még nem láttam az iskolát, nézzem meg. Bekísér a folyosóra. Megakad a szemem a hirdetőtáblára kifüggesztett Weöres Sándor idézeten: „Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem, hogy mijük van, mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.”
Vidám, élénk színű gyermekrajzok, virágok mindenütt. Nem maszatos, nem kócos, kendős, piros hajszalagos kislányok, mesélő barna szemű legénykék lépnek ki egy osztályból. Elfáradtak, hazamehetnek. Érdeklődve néznek, s köszönnek: „kezitcsókolom, Isten áldja meg, jónapotkívánok, bunãziua” – köszön egyikük.
A tanítónő kedvesen fogad. A kicsi teremben kellemes meleg. Büszkén mutatja két kisdiákja füzetét, a számtanpéldákat hibátlanul megoldották, szépen, olvashatóan kanyarítják a számokat. Elismeri, nem mindenik füzet gazdája ilyen ügyes. Meglátszik a gyermeken, ha a szülők jártak iskolába. Bár lassabban haladnak, mint a magyar, vagy román gyerekkel, sokat kell ismételni, fontos, hogy összehangolják a tananyagokat egyéb tanárokkal, de nem panaszkodnak.
A falakon oktatóanyagok, a gyermekek munkái: gyurmából készített ízléses gyertyatartó (egy testvérpár készítette), gesztenyepók és lovak. Mert: „a ló a mindenük!”. A sarokban egy számítógép – az önkormányzattól kapták ajándékba –, azt is használják munkaeszközként. Hogy hiányoznak-e sokat a gyerekek? Nem jellemző. Akkor hiányoznak, ha betegek, néha ünnepekkor, mindenszentek előtt, például, többen is hiányoztak. Egyébként 94-en járnak az iskolába – tudtuk meg. Tanszert az iskolában kapnak, azonban, ha szükség van új füzetre, papírragasztóra (hellyel-közzel) megveszik a szülők. Rájuk sincs panasz.

A Téglagyár utcai cigánysoron
Az iskola udvarán segédkező szülőkkel beszélgetünk, majd együtt sétálunk be a Téglagyár utcába, ahol házikó házikót ér. Az utca népes, iskoláskor előttiek, 14 év körüli suhancok, asszonyok, férfiak élvezik a késő őszi napsütést.
Mert a helyi rendőrök egyikére is panaszkodtak, aki durva, erőszakos, nem fogok neveket leírni. Az ajtót berúgó, asszonyt, gyermeket figyelmen kívül hagyó karhatalmi ugyanis nekem esetleg mosolyogva fog mindent tagadni és magyarázni, de ismerem a képletet, nem először találkozom a hatalmát fitogtató erősebbel. Nem titkolom, attól tartok, hogy beszélgetőtársaim éreznék meg őszinteségük eredményét, ők ugyan nem kérik nevük elhallgatását, sőt, a „fehérházba” akarnak panaszlevelet küldeni, hogy véget vessenek a helyi rendőr basáskodásának. Megnyugtatom, hogy helyben kell e panaszokat intézni. A rendőrparancsnoknál kezdve, s ha nem történik változás, ott a polgármester, elég csak utána fennebb folyamodni, ha ő sem szedné ráncba a bepanaszoltat.
Nem emlegetem most nekik, hogy azért ők sem ártatlan bárányok, mert egyesek közülük máris megtanulták kiüríteni a csak műanyagok gyűjtésére kihelyezett konténereket, régóta szétdobálják a szemetet ott kutakodván, s elfelejtik visszarakni a ládákba, sok kicsi gyermek panaszkodik arról, hogy megtámadják az iskolába menet-jövet, a mezőről is sok minden eltűnik közbenjárásukkal. Csak annyit jegyeztem meg, hogy õk sem teljesen ártatlanok. Beleegyező mosollyal fogadják észrevételem.
A télre való felkészülésről, a lótartásról, iskoláról, arról faggatjuk, hogy milyen Gyergyószentmiklóson cigánynak lenni?
E csoport tagjai a fent már említett rendőri túlkapásokon kívül senkire nem panaszkodnak. Sőt, az állami rendőrség emberséges magatartását emlegetik.
A házikók mellett szépen rendbe rakott, száraz fenyőgallyrakások mindenütt.
– Bár ne fázzunk, mert setét és patkány az van.
Az úttal is gondok vannak: ha feltöltenék, a házakba folyna be a sár-, az esőlé. Ha így marad, bokáig fog érni a sár. A keskeny utcát egyszer ki kellene mélyíteni, utána tört kővel feltölteni. Az eddig vezető szakaszt két hete földgyaluval egyengették ki. Azzal nincs baj.
– Hány illemhelyük van?
– Egy sincs.
– A víz? Nem tudnak ügyelni az elzárócsapra? Éjjel-nappal folyik a víz.
– Hááát.
Aztán a szemétre terelődik a szó. Az árkon túl is már csak földgyaluval lehetne rendet teremteni, betemetve mindent, ami ott van.
– Három szemeteskonténer kellene ide – javasolja egyikük. – És a szállításért ki fizet?
– Hát, ennyivel segíthetnének a szegény emberen.
– Meg a villannyal! – avatkozik a beszélgetésbe egy újabb. Két oszlop kellene, s akkor nem kellene tapogatózni a sötétben. Aztán azon egyezkednek, hogy most már ki van-e égve a világítótest, vagy valóban a gazda, akinek az udvarán van az oszlop, kapcsoltatta le az utcai égőt, hogy őt ne zavarja. Tudják jól, mégis újra akarják hallani, hogy miért nem vezettethetik be az áramot: se telekkönyv, se építkezési engedély… Hogy mégis hogy lehet személyi igazolványuk, arról máskor. Nyáron, kora ősszel megpróbálják beszerezni a télire szükségeseket: pénzt kenyérre, tűzre fát, a mezőről ezt, azt, mert a lónak is kell valamit enni, másképp felfordul. Hát még a nagycsaládnak?
– 300 lej a „szocsiália”. 14-en vagyunk rá. Ahogy jön, úgy megy.
– Én bérelek 47 ár kaszálót. Az egy lónak elég fû terem rajta. Nézzen körül, mennyi fû maradt még az idén is a hegyeken, a mezőn. Miért nem hagyják, hogy lekaszáljuk?
Emlékeztetem, hogy ott voltam, amikor a polgármester kaszálni való területet ajánlott, de az esti, 40 lelkes jelentkező után reggelre 2 maradt. Mosolyognak.
Egy suhanc sétál arra, fülében fülhallgató.
– Tedd el a gépet, mert kiütöm a kezedből – mondja kolléganőmnek. Nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést is hozzáfűz.
– Ez meg mi? – kérdezem. Hallották, ugye?
– Nem neki mondta. Látta, hogy fülhallgatója volt? Valaki mással beszélt – védik azonnal a csibészt. – Hagyjuk – mondom.
Elköszönünk.

A másik részen sem jobb
A Téglagyár utcából a Kárpátok utcába térünk. Ott is szünet nélkül csordogál a víz a vezetékből. De legalább egy cseberbe, amiből néhány perc múlva ló is iszik. A homokhegy átalakulóban, a többi a régi.
Ismerőshöz megyünk. ő el sem akarja képzelni a szociális lakást, a tömbházat. Lova van, disznót nevel. És sok kutyát tart el, egész kicsitől nagyig. Középkorú aszszony is csatlakozik hozzánk. Kolléganőm azonnal meglátja a kezén: ekcémás. Mégis igaz lenne az öntödei homokról általam ismert változat?
– Nem jó így, hogy el van különítve az iskola. A magyar gyermekek így soha semmit nem fognak megtudni rólunk. Így valósággal eltakarják az embert és sötétnek nézik. Együtt kellene lenni. Nekem három gyermekem jár iskolába. Ott most igaz, ami igaz, rend van, Kálmán bá’ ügyesen intézi. ő se volt mindig ilyen. Emlékszik, mennyit kellett harcolni vele, mert komisz volt. De most le a kalappal. ő más. De amikor idejön valaki, általában azért jön, hogy szavazzunk. Aztán csend. Látja, szénám bőven van, de nekem gép kaszált, bérbe vett kaszálón. Mindent megfizettem. Eladtam egy disznót, ezt – mutat az ólban elégedetten röfögő 120–130 kilós sertésre – le fogom ölni. Nagy a család. A villannyal van a baj. Emlékszik, két oszlopot be is raktam, aztán azt is kivetették. Villany nincs. Pedig sötét van erre.
A kerítésen túl már a kirostált, kiválogatott salakhegy védi az északi széltől.
– Jó helyen van ott. Aztán egyet kéne beszélgessünk is. A tévében. Meg lehet csillapítani a bandát. Indulunk haza. A Kárpátok utcai kicsi bolt felől kiabálás hallik. Egy kerékpáros után szitkozódik valaki. Aztán feltűnik az enyhén kapatos is.
– Jó napot! Kezi’ csókolom kicsi menyecske! – cuppan a kézcsók.
– Ide figyeljenek! Az nem lehet, hogy én kejjen taníccsam a nyócadikos fiamot írni. Még a nevét sem tudja aláírni. Milyen iskola az ilyen? Csak szivarazni s kávézni jönnek ki ide a tanyítónék? Hát inkább ne jöjjenek. Met itt csak a látszat van. Tanyitás semmi. Ez a véleményem. (folytatjuk)

Bajna György, Borsos Júlia